Nagyon meleg őszeleji nap volt, amikor már állt a ház, csak a bútorok, a melegvíz, s egy jóféle tévé hiányzott. Apu, nagy izzadtságfoltokkal a pólóján, egyszer csak azt mondta: ma itt alszom!

1980. szeptember 10. volt., egy szerdai nap. Már suliba jártunk, de utána egyből rohantunk a házhoz, s jól elszórakoztunk ott - miközben apu tett-vett. Na, persze nem hagyhattam szó nélkül fellelkesülését, hiszen az én szobám, a többivel ellentétben, már totál berendezve várta a költözést: kaptam új ágyat, íróasztalt, szekrényt - ami persze használtan került hozzánk, de nekem új, s gyönyörű volt. Öcsém, mint általában, a régit kapta meg. (Milyen igazságtalan ez a hozzáállás, nem?) Szegény tesóm ki is akadt, sírva reklamálta, hogy milyen dolog már, hogy apu is, én is ott alszunk, ő bezzeg nem! Apu megsimogatta a fejét, s naná, hogy megoldotta egy plusz matraccal, hogy neki is legyen helye! Örültünk, készültünk az első Erkel utcai éjszakánkra, de hirtelen beugrott, hogy anyuval mekkora kicseszés már ez! Nem is maradtunk tétlenek! Összeszedtük az összes környékbeli srácot, visszarohantunk a régi házba, s ahogy volt - párnával, paplannal, lepedővel, hálóinggel - felkaptuk anyu ágyát, s átballagtunk vele az új házba.

Volt ám boldogság!

A régiházba még visszajártunk néhány hétig fürödni, meg pakolgatni, de szeptember 10-én, pont 36 éve, birtokba vettük az ÚJ házat...

Amit most, hogy kissé már megöregedett, éppen átalakítok. S egyre csak az emlékekkel találkozom. Megható volt, ahogy apu régi vésése mellett haladva szeltem helyet az új villanykábeleknek, vagy ahogy a régi gerendákat pakolgatva ide-oda, megtaláltam a szögeket, amik nagyon is fontos szerepet játszottak az elmúlt négy évtizedben...

Danival éppen betont törtünk ma, persze óvatosan, mert a pince fölött béléstestekre lett öntve mind, ezért nem ésszerű odacsapni a bummbummkalapáccsal. Néhányszor mégis sikerült, s egyszer csak hopp, az egyik betongerenda alja leesett a földre. Leszaladtunk a pincébe, s a mennyezeten ott tátongott egy lyuk. Dani egyből izgalomba jött, hátha van ott valami kincs! Vicceskedve belenyúltam, s tényleg találtam: a kiskatona apámnak írt leveleket anyámtól...

Hogy a fenébe kerültek a pince mennyezetébe?

Meghatódva olvastunk bele a levelekbe. Az első - mert sorszámozva voltak - akkor íródott, amikor apu bevonult, s anyu egyedül maradt egy építkezés megkezdése előtt. A második levél hiányzott, de a harmadikból kiderült, hogy 1969. május elején tudták meg szüleim, hogy anyu teherbe esett. Velem...

Végigolvastam az összes megsárgult, néha elfolyósan homályos levelet. Megismertem két szerelmes fiatalt, akik keserves helyzetbe kerültek, főleg anyukám, aki terhesen, vesebetegen, egy vadidegen faluban egyedül és pénz nélkül maradva vezényelt le egy építkezést, s közben engem is kihordott. Életem kezdeti szakaszáról kaptam tiszta képet. Mi ez, ha nem egy regény? Amit persze nem lehet megírni, mert... ez a mi történetünk. A családunké. Hm.

(A házzal mi a helyzet? Lassan épül. Csak annyit írnék le, hogy volt egy tétel, a tetőtérbontás és koszorúbetonozás, amire ötszázezret terveztem, s végül négymillióból jött ki. Nem egyszerű.)

Baszki, ebből is egy irodalmi blogot sikerült csinálnom! Nem baj. Az életem mindig is egy kész regény volt. S most beleolvashattam szüleim kalandjaiba is. De jó!