Hihetetlen, de amikor úgy tűnt, hogy már sohasem lesz megoldás, egy kellemes vasárnap délelőttön öcsémmel megegyeztünk. Enyém (lesz) a ház. Hm.

Mégsem tudok még felhőtlenül úszni a boldogságban. Van oka. Egyrészt még azért bizonytalan ez az egész, majd januárban, amikor aláírtuk a szerződést, csak akkor merem kijelenti tényként, hogy megvettem a házat. Aztán ott van a költségvetés, a hitellel is lehetnek még gondok, mert az biztos, hogy a vételre kapok, de ismerünk olyan eseteket, amikor a felújító folytatáshoz már nem szívesen asszisztál a bank. És a ház állapota is ismeretlen előttem, fogalmam sincs, mihez kell nyúlni. És hogyan lesz ebből pénzszerző aranytojást tojó tyúk, még azt sem tudom. De ez most tök mindegy.

Egy éve, hogy utoljára beszéltem apuval. Búcsúztunk. El. Akkor fogalmam sem volt erről. Nem tudom, hogy ez jó, vagy rossz. De ezt az egész folyamatot újraélni, az nagyon nehéz. Jönnek elő az egyéves emlékek, minden napra pontosan emlékszem, mindent újraélek, s drukkolok, hátha másképp alakul. Hát nem fog. Apu meghalt, nélküle megy tovább minden. Szar.

De a ház megmarad családon belül! Kandallóstól, boltívestől, bokrostól. Ami anyu és apu volt. Szép emlékek ezek...